mindnyájan a saját démonainkkal küzdünk életünk folyamán.. erre ideális terep egy olyan munkahely, ahol egyben élsz is, és egyes egyedül vagy.. csendben.. a csend mindent elmond, ha figyelmesen hallgatjuk.. nem kerülhetjük ki sem a gondolataink, sem az érzéseink.. idővel sejtszinten megtanuljuk, hogy felelősséggel tartozunk értük..
minél jobban a középpontunkban vagyunk, annál kevesebb kérdés és magyarázat születik a körülményekre, mert az emelkedés része az elengedés, ami felszámolja a szükség hiedelmét is.. az út végén csak Egy marad.. olyan, mint egy fraktál gömb.. amikor megérkezünk középre, kifordul az egész s magába foglal mindent..
a jó gyógyító csak kérdez, s a megválaszolás folyamatában ébredünk rá feladataink létére s gyökerére..
a megismerés által a félelem átminősül szeretetté, s így feloldozódik a kötelék..
ugyanazon megnyilvánulás ha csak egy picit is, de más-más reakciót vált ki mindnyájunkból, érzelmi kötődéseink minőségének függvényében.. amikor egy adott szituáció foglalkoztat, az adott forma előtérbe kerül elmémben.. nem erősítem, nem gyengítem, csak figyelem.. ebben az állapotban egyszer csak tudatomba érkezik egy oviskori szituáció, ami a legelső kapcsolatom az adott megnyilvánulással.. ekkor megnézhetem a kialakult érzelmi kötődésemet s viszonyomat a formával..
kizárólag önmagunkhoz képest tudunk viszonyítani, hiszen nem tudhatjuk, a másik megteremtettsége óta, útja során, életei alatt miket halmozott fel, vagy engedett el.. ha mégis megpróbáljuk, torz képet kapunk..
minél jobban a középpontunkban vagyunk, annál kevesebb kérdés és magyarázat születik a körülményekre, mert az emelkedés része az elengedés, ami felszámolja a szükség hiedelmét is.. az út végén csak Egy marad.. olyan, mint egy fraktál gömb.. amikor megérkezünk középre, kifordul az egész s magába foglal mindent..
a jó gyógyító csak kérdez, s a megválaszolás folyamatában ébredünk rá feladataink létére s gyökerére..
a megismerés által a félelem átminősül szeretetté, s így feloldozódik a kötelék..
ugyanazon megnyilvánulás ha csak egy picit is, de más-más reakciót vált ki mindnyájunkból, érzelmi kötődéseink minőségének függvényében.. amikor egy adott szituáció foglalkoztat, az adott forma előtérbe kerül elmémben.. nem erősítem, nem gyengítem, csak figyelem.. ebben az állapotban egyszer csak tudatomba érkezik egy oviskori szituáció, ami a legelső kapcsolatom az adott megnyilvánulással.. ekkor megnézhetem a kialakult érzelmi kötődésemet s viszonyomat a formával..
kizárólag önmagunkhoz képest tudunk viszonyítani, hiszen nem tudhatjuk, a másik megteremtettsége óta, útja során, életei alatt miket halmozott fel, vagy engedett el.. ha mégis megpróbáljuk, torz képet kapunk..
